A természettudományok a köztudatban az objektivitással és az egzakt pontossággal társulnak. Valójában azonban sok olyan része van a természettudományoknak, ami a legkevésbé sem objektív és mégannyira sem egzakt. A természettudományok családjának legkisebb és éppen ezért legslamposabb tagja a biológia, és a biológián belül is a rendszertan az, amiben a legkevésbé beszélhetünk objektivitásról.
A gondok alapja abban rejlik, hogy a rendszertan igazándiból egy emberi kreáció. Nagy szükségünk van rá, hogy tudjunk az élőlényekről beszélni, de egy pillanatig se gondoljuk azt, hogy a természetben léteznének azok a kategóriák, amiket a rendszertan használ. Mindenki tanult már az általános iskolában arról, hogy mi számít egy fajnak. Többnyire azt szokás mondani, hogy az egymással utódokat (esetleg szaporodóképes utódokat) létrehozni képes egyedek tartoznak egy fajba. Ebben az esetben viszont a tigris ugyanabba a fajba kellene tartozzon, mint az oroszlán, amit nem szívesen fogadnánk el. Teljesen objektív meghatározásunk nem lesz sosem, főleg azért mert a természetben fajok nem léteznek. Léteznek populációk (szaporodási közösségek), de gyakran még ezek határai sem teljesen egyértelműek.
Ha a ma is megfigyelhető élőlények rendszerezése nehézkes, akkor milyen lehet a már elpusztult lényeké? Még maszatosabb. Nézzük csak meg, mi a helyzet az elefántokkal! Azt többnyire mindenki tudja, hogy ma már csak két elefántfaj él: az afrikai elefánt (Loxodonta africana) és az ázsiai (Elephas maximus). Egyes kutatók szerint azonban az afrikaiak két alfajra oszthatók, a kisebb testű erdei elefántra (Loxodonta africana cyclotis) és a nagyobb testű szavannai elefántra (Loxodonta africana africana). Az utóbbi évek DNS vizsgálatai alapján a két alfaj között olyan nagy a különbség, hogy nyugodtan tekinthetők külön fajoknak, így pár éve másfélszeresére nőtt a jelen pillanatban is élő elefántfajok száma, az ázsiai mellet ugyanis már az erdei elefántot (Loxodonta cyclotis) és a szavannait (Loxodonta africana) ismeri a rendszertan.
Talán az is közismert, hogy az afrikai elefántokat nem lehet idomítani, munkára és cirkuszi produkciókra az ázsiaiak alkalmasak. Azt viszont mindenki tudja, hogy Hannibál 200 elefánttal kelt át az Alpokon. Honnan szerzett ennyi ázsiai elefántot? Ha megnézzük a karthágói ábrázolásokat, feltűnő, hogy az állatok kinézetükben az afrikaiakra emlékeztetnek, de azoknál sokkalta kisebbek. A leírások szerint tornyot nem is lehetett a hátukra rakni, úgy lovagolták meg őket, mint a lovakat. Hasonló elefántokról írnak a korabeli egyiptomi források is. Néhány megmaradt elefántcsont tanulmányozása után jutottak arra a következtetésre kutatók, hogy létezett egy harmadik alfaja vagy faja az afrikai elefántoknak, az atlaszi elefánt (Loxodonta africana pharaohensis), ami sokkal kisebb volt a többinél és könnyen lehetett idomítani. Úgy tűnik ez az állat a Krisztus utáni második században halt ki, főként a római állatviadalok miatt fogták be az utolsó példányait is.
Ha valaki jobban elmerül Hannibál történetében, azt is tudhatja, hogy saját kedvenc elefántja sokkal nagyobb volt a többinél és úgy hívták Szurusz, ami talán azt jelentette, szíriai. Az ókori történetírók közül többen említik, hogy Nagy Sándor utódai közül az Egyiptomot uraló Ptolemaidák és a Közel-Keletet birtokló Szeleukidák közül az utóbbiak azért voltak előnyben, mert sokkal nagyobb harci elefántokkal rendelkeztek, olyanokkal, amikre tornyot is lehetett szerelni. Ez az elefánt fajta Indiából származott, ma már szintén kihalt és tudomány (a történetírók nyomán, akik úgy hitték, a Szeleukidák uralta Szíriából való) szíriai elefántnak (Elephas maximus asurus) nevezte el. Mint látható ez az ázsiai elefántnak volt a legnyugatibb és legnagyobb változata. Ilyen lehetett hát Hannibál zászlóselefántja is. Természetesen vannak olyanok, akik a szíriai elefántot is külön fajnak tekintik.
A közeljövőben is várható még újabb fajok eltűnése és felbukkanása az elefántok között, de nem annyira az evolúciónak, mintsem a rendszertannal foglalkozó kutatók buzgalmának köszönhetően.
A gondok alapja abban rejlik, hogy a rendszertan igazándiból egy emberi kreáció. Nagy szükségünk van rá, hogy tudjunk az élőlényekről beszélni, de egy pillanatig se gondoljuk azt, hogy a természetben léteznének azok a kategóriák, amiket a rendszertan használ. Mindenki tanult már az általános iskolában arról, hogy mi számít egy fajnak. Többnyire azt szokás mondani, hogy az egymással utódokat (esetleg szaporodóképes utódokat) létrehozni képes egyedek tartoznak egy fajba. Ebben az esetben viszont a tigris ugyanabba a fajba kellene tartozzon, mint az oroszlán, amit nem szívesen fogadnánk el. Teljesen objektív meghatározásunk nem lesz sosem, főleg azért mert a természetben fajok nem léteznek. Léteznek populációk (szaporodási közösségek), de gyakran még ezek határai sem teljesen egyértelműek.
Ha a ma is megfigyelhető élőlények rendszerezése nehézkes, akkor milyen lehet a már elpusztult lényeké? Még maszatosabb. Nézzük csak meg, mi a helyzet az elefántokkal! Azt többnyire mindenki tudja, hogy ma már csak két elefántfaj él: az afrikai elefánt (Loxodonta africana) és az ázsiai (Elephas maximus). Egyes kutatók szerint azonban az afrikaiak két alfajra oszthatók, a kisebb testű erdei elefántra (Loxodonta africana cyclotis) és a nagyobb testű szavannai elefántra (Loxodonta africana africana). Az utóbbi évek DNS vizsgálatai alapján a két alfaj között olyan nagy a különbség, hogy nyugodtan tekinthetők külön fajoknak, így pár éve másfélszeresére nőtt a jelen pillanatban is élő elefántfajok száma, az ázsiai mellet ugyanis már az erdei elefántot (Loxodonta cyclotis) és a szavannait (Loxodonta africana) ismeri a rendszertan.
Talán az is közismert, hogy az afrikai elefántokat nem lehet idomítani, munkára és cirkuszi produkciókra az ázsiaiak alkalmasak. Azt viszont mindenki tudja, hogy Hannibál 200 elefánttal kelt át az Alpokon. Honnan szerzett ennyi ázsiai elefántot? Ha megnézzük a karthágói ábrázolásokat, feltűnő, hogy az állatok kinézetükben az afrikaiakra emlékeztetnek, de azoknál sokkalta kisebbek. A leírások szerint tornyot nem is lehetett a hátukra rakni, úgy lovagolták meg őket, mint a lovakat. Hasonló elefántokról írnak a korabeli egyiptomi források is. Néhány megmaradt elefántcsont tanulmányozása után jutottak arra a következtetésre kutatók, hogy létezett egy harmadik alfaja vagy faja az afrikai elefántoknak, az atlaszi elefánt (Loxodonta africana pharaohensis), ami sokkal kisebb volt a többinél és könnyen lehetett idomítani. Úgy tűnik ez az állat a Krisztus utáni második században halt ki, főként a római állatviadalok miatt fogták be az utolsó példányait is.
Ha valaki jobban elmerül Hannibál történetében, azt is tudhatja, hogy saját kedvenc elefántja sokkal nagyobb volt a többinél és úgy hívták Szurusz, ami talán azt jelentette, szíriai. Az ókori történetírók közül többen említik, hogy Nagy Sándor utódai közül az Egyiptomot uraló Ptolemaidák és a Közel-Keletet birtokló Szeleukidák közül az utóbbiak azért voltak előnyben, mert sokkal nagyobb harci elefántokkal rendelkeztek, olyanokkal, amikre tornyot is lehetett szerelni. Ez az elefánt fajta Indiából származott, ma már szintén kihalt és tudomány (a történetírók nyomán, akik úgy hitték, a Szeleukidák uralta Szíriából való) szíriai elefántnak (Elephas maximus asurus) nevezte el. Mint látható ez az ázsiai elefántnak volt a legnyugatibb és legnagyobb változata. Ilyen lehetett hát Hannibál zászlóselefántja is. Természetesen vannak olyanok, akik a szíriai elefántot is külön fajnak tekintik.
A közeljövőben is várható még újabb fajok eltűnése és felbukkanása az elefántok között, de nem annyira az evolúciónak, mintsem a rendszertannal foglalkozó kutatók buzgalmának köszönhetően.
Utolsó kommentek