Számtalanszor hallhatjuk, hogy mi emberek az agyunknak csak x százalékát használjuk ki (x többnyire 10 vagy annál kisebb pozitív szám). Egyes helyeken még azt is hozzá teszik, hogy Einstein vagy egyes jógik ennek a kétszeresét is képesek használni.
Az állítással (azon kívül, hogy teljes képelenség) az a legnagyobb baj, hogy nem tisztázza pontosan, milyen értelemben beszél erről az arányról. Nézzük a lehetséges megoldásokat:

1. Agyunk tömegének 90%-át nem használjuk. Ez azt is jelentené, hogy ez a 90% minden komolyabb következmény nélkül eltávolítható. Nem tudom vállalkozna-e bárki arra, hogy nála próbálják ki, melyik 90% az. Egyfelől ugyanis igaz, hogy az agy regenrációs képességei egészen különlegesek és viszonylag jelentős károsodást is képes elviselni (a leghíresebb talán Phineas Gage esete, akinek egy vasrúd fúrta át a koponyáját egy rosszul sikerült robbantás során, mégis a saját lábán ment el az orvoshoz és még 12 évet élt). Ez abból ered, hogy az idegrendszer egyfelől redundáns (tehát biztonsági felesleggel is dolgozik) másrészt pedig plasztikus (alakulni képes). Azonban azt is tudjuk, hogy akár egy aprócska agyvérzés, ami az egész agy területének csak töredékét érinti is járhat végzetes következményekkel, okozhat bénulást, a látás vagy a beszéd elvesztését.

2. Az idegsejtek 90%-a nem aktív. Ez könnyen lehet, viszont nem sokat jelent. Nagyjából annyit, mintha azt mondanánk, hogy egy fekete-fehér képnek csak a fele van kihasználva, mivel a felén nincs is festék. Az ugyanis, hogy egy idegsejt nem aktív nem jelenti azt, hogy ezzel nem hordoz információt. Az idegsejtek bonyolult hálózatot alkotnak és nem is pontosan tudjuk, hogy miként rögzül bennük az információ, úgy véljük, részben az idegsejtek aktivitásában és részben a köztük lévő kapcsolódásokban.

3. Az agyunk még legalább tízszer ekkora teljesítményre lenne képes, mint amit most nyújt. Ennek az állításnak csak akkor lenne értelme, ha tudnánk, hogy miben mérjük ezt a teljesítményt, ha abban, hogy hány számjegyet képes valaki megjegyezni a píből, akkor még biztosan van tere a fejlődésnek. Sajnálatos módon azonban nincsen a szellemi teljesítménynek olyan mérőszáma, amit elfogadhatnánk a méréshez.
Összegezve tehát mondhatjuk azt, hogy az állítás, noha igen jól hangzik, nem sok valóságtartalommal rendelkezik.

Ennyire azonban mégsem egyszerű a helyzet, hiszen az emberi agy régóta komoly gondot okozott az evolúcióbiológusoknak. Az evolúcióbiológusok alaptétele szerint az evolúció legfőbb mozgatórugója a termlészetes szelekció, az a folyamat, melynek során az adott környezethez legjobban alkalmazkodott változatok öröklődnek tovább. Amit az élővilágban látunk az tehát többnyire az alkalmazkodás eredménye. Azt is tudjuk, hogy az agyunk az utóbbi 6-7 ezer évben nem változott. Amilyen ma, az a 6-7 ezer évvel ezelőtti helyzethez való alkalmazkodásnak köszönhető tehát. Ma viszont számtalan olyan dolgot csinálunk ezzel az aggyal (például itt gépelek én is), amire még százötven éve sem lehetett szükség, amihez tehát nem alkalmazkodhatott az agy.
Az egyik lehetséges megoldás erre a problémára az, amit a nagy evolúcióbiológus S. J. Gould a velencei Szent Márk katedrális ráfalazásainak szerepével szemléltet. A ráfalazások a két boltív közötti teret töltik ki és a Szent Márk homlokzatán gyönyörű mozaikok díszítik őket, a homlokzat képének kialakításában fontos szerepük van. Ahogy a ráfalazás kezdetben csupán statikai szerep miatt került a templomra, de később a díszítésben is fontos szerepet kapott, úgy jöhetett létre az agy kezdetben a vizuális információk feldolgozására és a szociális interakciók lebonyolítására, majd később kiderült, hogy ilyen remek blogbejegyzéseket is lehet írni a segítségével. Hogy mi mindenre lehet még jó, azt valóban nem tudjuk a mai napig sem és könnyen lehet, hogy a lehetőségeknek még csak 10%-át ismerjük.