Az ember hajlamos azt gondolni, hogy a tudományos forradalom, az Ész korszaka (így nevezik egyes történészek a XVII. századot) majd a Felvilágosodás kisöpörte a szellemi padlást, a középkor gondolkodásmódját örökre eltemette. Ennél pesze semi sem áll távolabb a valóságtól. Most nem a sokat ekézett alternatív gyógyászati módszerekre akarok utalni, amik egyértlműen akár még a civilizáció előtti mágikus gondolkodás örökösei, hanem arra, hogy még a legföldhözrgadtabb elmékben is ott vannak olyan képzetek, amik egy sokkal korábbi gondolkodásmódot tükröznek.

Ilyen gondolat a természet rangsora, a scala naturae. Eszerint a középkori elképzelés szerint a természet minden lénye egy nagy lánc tagja, ami az ásványoktól a növényeken, állatokon, az emberen és angyalokon át tart az Istenig. Hasonló elképzelést találunk a lélekvándorlást hirdető keleti filozófiákban is, de Rudolf Steiner teozófiájában is feltűnik. A sorrend természetesen valamiféle értéket is megjelenít, a primitívtől a tökéletes felé.

Valószínűlg az emberi gondolkodás sajátossága, hogy minden sorrendet hajlamosak vagyunk értékkel felruházni. Meglátszik ez a Shakespeare drámák színlapján is, ahol társadalmi rang szerint jelennek meg a szereplők, de mind a mai napig a tudományos cikkek szerzői között is rangsort jelent a sorrend (külön jelzik, ha nincs ilyenről szó és a szerzők ábécé rendben vannak feltüntetve). Ez a gondolkodási séma azután az élőlények rendszerében is megjelenik. Linné számára egyértelmű volt, hogy rendszere a Systema Naturae követi a scala naturae-t, így kerül a rendszer csúcsára az ember, így kaphatják a majmok a főemlősök elnevezést, az egysejtűekből pedig így lesznek véglények.

Linné erősen szubjektív rendszerét idővel a törzsfejlődési rendszer váltotta fel. Ez a rendszer a csoportokat az evolúciós megjelenés szempontjából rendezi egy fába. A korábban megjelent csoportok vannak a fa alján, a később megjelentek a tetjén. Így fosztották meg a trónjától az embert a párosujjú patások. Az evolúciós megközelítés sem szakított teljesen a természet láncolatával, hiszen maga a kifejezés is annyit tesz: fejlődés. Az élővilág változása eszerint az elképzelés szerint valamiféle tökéletesedés, az újabb formák fejlettebbek a régebbieknél. Ami fejlettebb, az jobb is, egyre jobb élőlények véltják fel a korábbi rosszabbakat. Azok az élőlények, amik alig változnak hosszú földtörténeti korszakok alatt, mint például a krokodilok, vagy a bojtosúszós hal evolúciós zsákutcák, primitívek, egy letűnt kor maradványai.

Vannak persze olyan jelenségek, amik nehezebben magyarázhatók ebben a keretben. például a kagylók testfelépítése minden szempontból egyszerűbb, mint őseiké. Ahogy anatómia tanárunk Sas Miklós mondta: Itt van ez az állat, úgy néz ki, mint egy darab takony. Abból is látszik, hogy milyen buta, hogy nincsen feje. Nehéz erre az állatra mint a fejlődés egyik remekére gondolni. Az evolúció, a fejlődés pedig gyakran jelenti a komplexitás csökkenését, az egyszerűsödést.

De nem csak emiatt tarthatatlan elgondolás az, ami az evolúciót egy valamilyen irányba tartó folyamatnak gondolja, amiben a később megjelentek valamiféle inherens okból jobbak lennének a korábbiaknál. Az evolúciós elmélet alapján ugyanis az egyes élőlények mindig az adott környezetükhöz alkalmazkodnak és a környezet változása hozza magával az adaptáció szükségességét. Az adott környezetben az élőlény maga deifinálja azt a helyet, amit elfoglal. Ha nekünk embereknek kellene a tófenéken üldögélve szerves törmeléket szipkáznunk a vízből, biztosan rosszabbul teljesítenénk, mint a kagylók. A primitívnek tekintett baktériumok élnek a legváltozatosabb körülmények között, megtalálhatóak a belünkben, atomerőművek hűtővíz rendszerében, 1 km mélyen a Föld kérgében, mindenhol. Nincs még egy olyan csoport, ami ezt a sokféleséget, alkalmazkodási potenciált fel tudná mutatni.

A törzsfa és a hozzá társuló értékítélet azért is csalóka, mert eltakarja azt a tényt, hogy a korábban megjelent élőlények is változnak. A mai gyíkok ugyan a dinoszauruszok utódai, de ugyanúgy hatvanmillió évnyi evolúció választja el őket azoktól, mint minket. Éppen csak az esetükben ez a változás nem érintette a testfelépítés egyes alapvető sajátosságait. A korábban említett baktériumok pedig a leggyorsabban állnak elő a legelképesztőbb újításokkal, elég csak az antiobiotikumokkal szembeni ellenállásukra gondolni.

Ha valójában arra lennénk kíváncsiak, hogy mik az evolúciós sikertörténetek, akkor nem a legújabban megjelent csoportokat kellene megneveznünk, hanem a korábban kicsit lesajnált élő kövületeket. Az, hogy a krokodilok százmillió éve alig változtak, éppen azt bizonyítja, hogy mennyire sokféle környezetben is életképes konstrukciók, míg ezzel szemben a hominidáknak csak az elmúlt egy-két millió évben számtalan faja pusztult ki.