A biológia nem rendes természettudomány, nincsenek például olyan szép és egzakt meghatározásai, mint a fizikának vagy a kémiának. A legtöbb olyan központi fogalom, amivel dolgozik (élő, gén, faj) kicsit maszatos, nem írható körül szabatosan. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy fantasztikus dolgokra jöjjön rá, hioszen már Bohr is azt mondta a tudomány egészéről: Olyan ez, mint a mosogatás, koszos a víz, koszos a rongy, a végén mégis tiszta lesz az edény. Az a fogalom, aminek kapcsán most újra rávilágítanék arra, mennyire nem is tudjuk, miről beszélünk a tudat.

Mindenkinek van arról elképzelése, hogy mit jelent a tudatosság, mit jelent öntudatnál lenni, de ha már meg kellene fogalmazni, hogy pontosan mit is, bajban lennénk. Azt is tudjuk mindannyian, hogy különböző szintjei vannak a tudatosságnak, hiszen valamiképpen tudatosan viselkedik Blöki kutya is, amikor kaját kuncsorog a vacsoraasztalnál, de ez mégsem ugyanaz, mint amikor mi azon töprengünk, hogy a szép igaz, s az igaz szép. A tudatosság legtágabb meghatározása szerint az nem több, mint az értelmezett érzékelés. Érzékeljük a környezetünket és ezeket az érzeteket értelmezzük, összevetjük a korábbi érzetekkel, osztályozzuk, és ezek alapján mindenféle dolgot csinálunk. Ebben az értelemben tudatosságra van szükség ahhoz, hogy egy színt látva azt mondjuk: a piros. Ilyenkor ugyanis a bejövő érzetet összevetjük a tudatunkban levő piros fogalommal és értelmezzük, megfelelést állapítunk meg. Ezt az értelmezett érzékelést nevezik elsődleges tudatnak is. Ettől persze különbözne a másodlagos tudat, ami valami bonyolultabbat, szimbolikus gondolkodást, őnfelismerést, öntudatot jelentene.

Ezt a másodlagos tudatosságot többféle módon is próbálták azonosítani, erre tett kísérlet a Turing-teszt vagy a tükör-próba. Francis Crick a tudatosság kritériumának a késleltetett tanulást tartotta. Azt az esetete, amikor nem közvetlenül követi egymást két inger, az élőlény mégis kapcsolatot tud teremteni a kettő között. Szerintük ilyenre csak bizopnyos mértékű tudattal van lehetőség.

A kérdés, hogy hol van a tudatosság határa különös élességgel merül fel az orvoslásban, az agyhalottak esetében. Mi az a pont, amikor úgy véljük, valaki már semmiféle tudatos tevékenységre nem képes és például megmentheti mások életét a szerveivel, vagy lekapcsolható a lélegeztetésről. Nagy port vert fel Terri Schiavo esete, akinél elétrő volt az orvosok és egyes családtagok megítélése. Hiába van ugyanis arra protokoll, hogy ki tekinthető még tudatosnak és ki nem, a kérdés mindig vitatható.

Nem csak az elfogult hozzátartozók vitatják, hanem más kutatók is. Tavaly ősszel jelent meg egy tanulmány a Nature Neoroscience című szaklapban, ami vegetatív állapotban levő betegek vizsgálatáról számolt be. Ezeket a betegeket a crick-féle kritériumnak megfelelően vizsgálták, egy sípszót követően a szemükre fújtak és azt nézték, megtanulják-e, hogy a sípszót követően már előre becsukják a szemüket (vagy legalábbis küldenek jelet a szemmozgató izmok felé). A hang és a leveő között fél másodperc szünet volt, ami már túl sok ahhoz, hogy egyszerű reflex kialakításról legyen szó, az ilyen tanuláshoz már a memória működésére, magasabb agyi tevékenységekre van szükség. A megdöbbentő eredmény szerint a mindenféle tudat nélkülinek feltételezett betegek 40%-a képes volt erre. A kontrollként elvégzet kísérletekben megállapították, hogy természetesen az ébren levő egészséges emberek is képesek erre a tanulásra, de az már fontosabb eredmény volt, hogy a mély alatatásban levő egészségesek viszont nem. Mindez azt mutatja, hogy ehhez a kondicionáláshoz mégis csak valamiféle magasabb agyi tevékenységre van szükség. Még izgalmasabb volt az, hogy hosszabb időn át követve a betegeket kiderült, sokkal nagyobb az esélye a felépülésre azoknak, akik képesek erre a tanulásra, mint a többi betegnek.

Szép adalék ez ahhoz a főként bioetikus által folytatott vitához, ami a passzív eutanáziáról, a szervfelajánlás szól és legalábbis óvatosságra int minket: ha nem tiszták a fogalmaink, még sok meglepetés érhet minket.